A lapostársam vágyott a hatalmas száramra, ahogy behatolt a mélyére

A lakótársam, egy kéjes ébenfa szépség, mindig buzgón kényeztette bőséges tagomat, amikor csak kettesben voltunk. Végre elérkezett a nap, és mohón várta a kollégiumi bejárati ajtónk mögöttem történő bezárulásának pillanatát. Nem vesztegette az időt a találkozás kezdeményezésével, mohón szerelt fel hátulról, dús ívei minden lökésnél himbálóztak. Kielégíthetetlen vágya arra késztetett, hogy egyre mélyebbre vigyem, nyögései visszhangoztak az üres kollégyán.Ahogy szenvedélyünk elérte zenitjét, visszavonultam, farpofáit forró kioldásommal bevonva a forró kiszabadulásommal. A látványa, esszenciámba ázva, a találkozásunk intenzitásáról tett tanúbizonyságot. Ajkain elidőzött kolléga íze, emlékeztetett az ajkaira, hogy nyersségünk csak egy közös végrendelet volt, hogy az otthoni összeférhetetlen vágy az összeférhetetlen összeköttetésben nyújthatott.